Elveszett emlékek

Nem vagyok felelőtlen ember, mentegetek folyamatosan. Redundanciára is törekszem, azaz egy mentés nem mentés. És ez így van főként azoknál a dolgoknál, amiket nagyon nem szeretnék elveszíteni.

A családi fényképek hol vannak jó helyen? Ebben a digitális világban? Hívassam elő papírra és tegyem el a fiókba? És a családi videók? Amiken a gyerek az első lépéseket teszi? Amin megcsókoljuk egymást? Ami a legjobb nyaraláson készült?

Ugye senki nem szeretné ezeket elveszíteni? Pedig el lehet.

Én magam azt gondoltam, hogy egyszer egy saját tárolóhelyen lesznek idehaza és a fontosabbakat feltolom a "felhőbe". A saját vinyó egy NAS, azaz egy hálózati vinyó. Ezek üzemelése viszonylag biztonságos, és részben tolerálják a hardveres hibákat így ha egy merevlemez kiesik, az adatok visszanyerhetőek. Aszittem...

A történet lerövidítve annyi, hogy nem a megfelelő NAS-t választottam. Amit én választottam, abban kettő darab 1 TiB-os vinyó volt, amire elsőként az ember azt gondolná, hogy nagyon nagy tárhely. Amikor viszont az ember elkezd HD-ban videózni, hamar kiderül, hogy az a 2048 GiB nem túl sok. A családi fotók is egyre nagyobban, ahogy egyre több megapixelesek a fényképezőgépeink és a videók mérete meg többnyire már simán meghaladja a GiB-os nagyságrendet, szemben a pár évvel ezelőtti néhány száz MiB-tal. Így aztán eljő az a pillanat, hogy a tárhely szűkösnek bizonyul. Ha az embernek egy két HDD-s NAS-a van, az azt jelenti, hogy fizikailag kettő darab winchester van benne. Ezeket lehet használni tükrözéssel, ilyenkor az adatok mindkettőn rögzítésre kerülnek és ha az egyik kiesik, a másikról visszaállíthatóak. Annak az esélye, hogy mindkettő egyszerre tönkremegy, kicsi. Persze ez is előfordulhat, vagy lehet tűz, betörhetnek és elrabolják a tetszetős kis dobozkát. Ezért csinál az ember mentéseket a "felhőbe", azaz ezért használ online tárhelyeket. De ne szaladjunk ennyire előre.

Amikor viszont a 2x1TiB kevésnek bizonyul, az ember vesz egy nagy levegőt és kockáztat. Azaz megszünteti a tükrözést és a két vinyót összefűzve megduplázza a tárhelyet odahaza. Ilyenkor már nincs tükrözés, ha egy vinyó tönkremegy, a rajta lévő adatnak is annyi. Ha pedig az ember belehúz, akkor egy olyan szar NAS-t sikerül megvásárolnia, ami a mellé tett másik NAS-sal összeveszik, és soha többet nem indul újra. Na, ez történt velem először, úgy egy éve. Az Iomega NAS-om mellé akartam tenni egy másik Iomega NAS-t, de ez nem tetszett az Iomega storage managernek, és azóta sem az egyik, sem a másik NAS nem hajlandó elindulni. Próbálták nálam okosabbak és ügyesebbek is, reménytelen. Valószínűleg az egyik NAS ráfrissített a másikra, de nem megfelelő szoftverrel, így aztán kiakadt, mint a sezlonyrugó. A rajta tárolt zenéimet is bánom, de igazából a családi videók, fotók fájnak a legjobban. Adalék, hogy az Iomegának nincs magyarországi képviselete, úgyhogy küldhetném százezrekért ki Svájcba a készüléket, rajta az összes személyes adatommal. Vagy mehetnék profikhoz, akik megánként pár ezresér, azaz millió forintos nagyságrendért mentenék le a vinyók tartalmát. Ha millióim lennének... Hagyjuk!

Szerencsére duplikálok, így nem lehet baj. Gondoltam én.

A legfontosabb képeket feltöltöttem a Picasa webalbumokba, privát elérhetőséggel. Így csak én láthatom ezeket. A legfontosabb videókat feltöltöttem a YouTube-ra, privát elérhetőséggel, így csak én láthattam ezeket. A legfontosabb dokumentumokat pedig feltöltöttem a Google Docs-ba, privát elérhetőséggel, így csak én láthattam ezeket.

A múltidő jele a "t", láthattam. Merthogy ugyebár február 29-e 8.56 óra óta nem férek hozzá a saját fiókomhoz.

Így aztán az odahaza tárolt adatok nagy része elszállt a fos NAS hibája miatt, az online tartalmak nagy része meg valószínűleg elszállt a Google faszsága miatt. Valószínűleg, mert immáron 6 napja annyi választ sem kaptam, hogy visszaadják a hozzáférésemet, vagy nem.

Hiába tehát minden, duplikálás, előrelátás. Hányaveti emberek trehány munkája miatt oda minden.

Persze jó kérdés, hogy én hibáztam-e? Naná, hogy hibáztam. De annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy saját magamat ismerem, a saját hibáim kiküszöbölésére tettem meg az óvintézkedéseket. Tudom ugyanis, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, hiába mondja mindenki, hogy a NAS nem mehet úgy tönkre, hogy minden egyszerre: íme, mégis. És hiába mondják azt, hogy ha 16 karakterből, kis és nagybetűkből, számokból és rám nem utaló adatokból rakom össze a jelszavamat és elvileg nem lehet feltörni, de ha mégis, majd a jóságos Google visszaállítja: íme, fel lehet törni és nem állítja vissza. Vagy majd valamikor, amikor nagy magasságos úri kedve úgy tartja. És hiába, hogy egy giga vállalatról van szó, mégcsak reklamálni sem lehet, mert nincs ügyfél szolgálatuk, csak pár köcsög számítógép, amik vagy továbbították a visszaállatási kérelmemet, vagy nem.

Tehát ki vagyok szolgáltatva, az csinálnak a nekem fontos adatokkal, amit akarnak. 

Így aztán jelenleg azt gondolom, hogy az emlékek tárolására egyetlen jó hely az ember fejében van. Amíg a fejemet széjjel nem verik, onnan nem veszik el ahogy megcsókoltuk egymást a boldogító igen után, ahogy feküdtünk a homokban, ahogy nyaltad a fagyit Júlia házánál Veronában és ahogy tekered a biciklit a szikrázó napsütésben, két méteres kaktuszok tövében.

Titokban azért reménykedek benne, hogy csak meglesz az az elveszett fiók és talán van valaki, aki le tudja menteni a tönkrement NAS-ról az adatokat.

Addig meg majd visszagondolok. A gondolat szabad. Még...